Miért tanulunk nehezen? 1. rész

Valljuk be kertelés nélkül, a tanulás abban a formában, ahogy iskolás korunktól egész későbbi életünkben gyakoroljuk, fárasztó, komoly erőfeszítést igénylő, gyakran nagyon unalmas tevékenység, aminek a fenntartásához sokszor minden akaraterőnk is kevésnek bizonyul. Miért van ez így? Lehetne másképp is tanulni? Ha igen, akkor miért terjednek olyan lassan az új módszerek? Most kezdődő sorozatunkban erről olvashatnak.

 


Kezdjük néhány sokkoló adattal:
Egy átlagember közvetlenül az olvasás után a szöveg információinak a felére emlékszik, a másik fele már ekkor elveszett számára. Két nap múlva az olvasottaknak már csak 10%-ára emlékszik. Tényleg olyan lenne az agyunk, mint egy lyukas víztároló, amiből a felül becsöpögő információk legnagyobb része a semmibe folyik?
 

Pedig óvodás korban még elképesztően hatékonyan tanulunk: általában napi 300 egységnyi infót vesznek fel ezek a gyerekek és a többségét örökre megjegyzik. Gondoljunk csak az esti mesékre, amiket akár egyetlen felolvasás után olyan részletesen megjegyeznek, hogy ha a fáradt szülő kicsit rövidít a sztorin, felháborodottan követelik a kimaradt mondatokat.
Az iskolás korig a gyerekek szinte folyamatosan kreatívak, majdnem minden cselekedetük, mondatuk, mozdulatuk koncentrált figyelem közepette keletkezik. Az iskolások körében már 50%-ra csökken a kreatív időszakok aránya, a többiben rutinból „működnek”. Mire felnövünk alig 20%-a marad meg az eredetiségünknek, kreativitásunknak, az életünk elszíntelenedik.
 

Miért van ez így és muszáj így lennie?

 

A gyerekek azért tudják hatékonyabban használni szellemi képességeiket, mert más „üzemmódban”, holisztikusan, mindkét agyféltekéjükkel gondolkoznak. Az alábbiak jellemzik a kisgyerekek tanulását:
• Belső ösztönzés, képek, érzések áramlása az agyban,
• Asszociatív, laza, kötetlen, előítélet mentes, kaotikus gondolkodás
• Nyitott, pozitív hozzáállás az új információkhoz
• Természetes kíváncsiság a világ megismerésére


Egész addig így van ez, amíg be nem kerülnek az iskolába, ami nagyobb részben ma is a porosz iskolarendszer nyomait viseli magán. Amikor 1717-ben a katonakirály I. Frigyes Vilmos Poroszországban bevezette az általános tankötelezettséget, a számolás, írás és olvasás elterjesztése mellett tökéletes alattvalók, katonák kinevelése volt a cél. Innen ered a szigorú órarend és a pontosan rögzített tanmenet, ami az egyéni érdeklődésnek, kreativitásnak fikarcnyi helyet sem hagyott. Ez a maga korában hatékony módszer elterjedt a kontinensen, természetesen nálunk is ilyen elvek szerint szervezték meg a közoktatást – egy évszázaddal később.
 

Azóta egy-két dolog változott, vannak alternatív iskolák, új tanítási módszerek. De a gyerekek többségének ma is azt megtanulni – akár szó szerint - amit a tanár és a tankönyv állít, arra a kérdés kell tudni az előre megadott választ, amit és ahogy a tanár feltesz. Általában elutasítja az iskola az önálló gondolatokat, a visszakérdezést, a kételyt, a másféle véleményt.
 

Három kulcsprobléma van a jelenlegi helyzettel:
 

1. Amit a gyerekek tanulnak tananyagként, annak csak igen kis része tartozik az életben szükséges tudáshoz.
2. A módszer, ahogy ezt tanítják-tanulják, fényévnyi távol van attól, ahogy természetes módon tanul az emberi agy. A tanulás során indokolatlan méretű stressz keletkezik a teljesítménykényszerből, a rossz osztályzatoktól való félelemből, az idővel való versenyfutásból, a mozgáshiányból. A félelem és a stressz amúgy a tanulás legnagyobb ellensége, hiszen hatására szervezetünk védekező üzemmódra kapcsol: fuss vagy támadj!
3. A 21. századi társadalmaknak nem önálló gondolkodásra képtelen alattvalókra, hanem felelősségteljes döntésekre képes, a változó tudással élethosszig eleven kapcsolatot tartó állampolgárokra van. 

 

A jövő héten folytatjuk sorozatunkat.