XXIII. rész. A belső gyermek és felnőtt harca

A szülőktől való függetlenedés az élet egyik nagy katartikus eseménye, amit a gyerekeknek mindenképpen pozitív élményként kellene megélni, a szülőknek pedig - legalábbis el kellene fogadni.

A pszichológia egyik legsikeresebb új ága a tranzakció-analízis, amelynek kidolgozása Eric Berne nevéhez fűződik. Az elmélet lényege, hogy mindnyájan három személyiségrésszel rendelkezünk egy időben, a lelkünkben ott lakozik egy kisgyerek, egy szülő és egy felnőtt. Ezek a részeink nem egyformán viselkednek. A gyerek feltétlen szeretetet és azonnali kielégülést keres, kreatív, de türelmetlen és képtelen a belátásra. A belső szülő, aki megmondja, hogy mi a vitathatatlan igazság, irányít, büntet és számon kér. Lényünk harmadik szintje a felnőtt, aki józanul mérlegeli a körülményeket, racionális döntéseket hoz, türelmes, elfogadja mások érveit és szempontjait és képes kompromisszumokat kötni.

Az érett személyiségű felnőtt életének legfontosabb döntéseit felnőtt lényével hozza, és ha elő is tör belőle a gyerek vagy a szülő - ami egyébként természetes - akkor ezzel általában tisztában van. Ez az ideális eset, amitől persze sokszor, sokan eltérünk - kinél a gyerek, kinél a szülő tör uralomra a felnőtt rovására.

A valóságos gyerek és a szülője kapcsolatában az egyik nehézséget az okozza, ha a szülő gyermeki személyiségrésze túlságosan nagy szerepet tölt be. Ilyenkor ugyanis a szülő nagyrészt azért kötődik a saját gyermekéhez, mert túlteng benne a gyermeki, folyton szüksége van valakire, akitől, mint egy kisgyerek, feltétel nélküli szeretetet kaphat. Ez a szimbiózis akkor kerül veszélybe, amikor a gyerek felnő, és természetesen lazítani kezdi a szülőhöz fűződő kötelékeit. Mivel a szülő - többnyire az anya - nemigen van tisztában azzal, hogy a saját gyermeki énje sérül ebben a helyzetben, sokszor maga sem érti, miért ragaszkodik olyan erőszakosan, kétségbeesetten és kártékony módon a saját gyerekéhez. Az ilyen szülők valóban úgy érzik, hogy egy világ omlik össze bennük, hiszen lényük gyermeki része valóban a legfontosabb kapcsolatát veszíti el. Nem ritka, hogy ilyenkor az érzelmi zsarolás különböző módszereihez folyamodnak, ez is jelzi, hogy nem felnőtt módra viselkednek. A mártír anya ennek a tipikus példája.

Ha a mi szüleink zsarolnak bennünket, ők "alakítják" a mártírt, csak az segít, ha szembenézünk a ténnyel: nem tudjuk, de nem is feladatunk a szüleinket a saját boldogtalan gyerekkorukért, vagy akár egész életükért kárpótolni. Ez talán kegyetlenül hangzik, de gondoljunk arra, hogy amennyiben nem szakítjuk meg ezt a mártíromsági láncolatot, akkor hamarosan a saját gyerekeinkkel kerülünk ugyanilyen csapdahelyzetbe.

Súlyosabb probléma, ha a szülő agresszív és uralkodó típusú, ha túlteng benne a belső szülő. Ez általában apákkal szokott előfordulni. Ők úgy érzik, hogy a gyermek valójában az ő tulajdonuk. Azzal, hogy öltöztetik, etetik, taníttatják, esetleg autót, lakást vesznek nekik, a gyereket is megvásároltnak tekintik. Az ilyen szülő gyakran annyira erőszakos, hogy a gyerek csak a két véglet közül választhat: vagy teljesen szakít a szülővel és elhagyja, vagy előbb-utóbb átveszi annak agresszivitását.

Egy másik fajtája a domináns magatartásnak, a mindent jobban tudó "tökéletes" szülő, aki az igazság erejénél fogva próbálja uralma alatt tartani a gyereket. Örök értékekre, az Istenre, az erkölcsre vagy élettapasztalatra hivatkozik, amikor ragaszkodik hozzá, hogy a dolgoknak egy adott módon kell történnie a családban. Az ilyen befolyás alól azért nehéz szabadulni, mert a szülőnek általában tényleg igaza van, azt az egyet leszámítva, hogy a gyereknek a szabadság ugyanolyan fontos, mint a levegő.

Azok a gyermekek, akik önző, rideg, érzelmeket alig mutató szülők mellett nőnek fel - akikből hiányzik a belső gyerek - azt kell tudatosítanunk, hogy az otthon tapasztalt érzelmi sivárságért nem ők a felelősek, ez a szüleik fogyatékossága volt. Ők akkor szabadulhatnak ebből a csapdából, ha megtanulják mindenekelőtt saját magukat elfogadni és szeretni. Ezzel elkerülhetik az ilyen környezetből kikerült fiatalok tipikus zsákutcáját, vagyis nem adnak oda mindent azért, mert bármi áron szeretetet akarnak másokból kicsikarni. A szülőktől való függetlenedés az élet egyik nagy katartikus eseménye, amit a gyerekeknek mindenképpen pozitív élményként kellene megélni, a szülőknek pedig - legalábbis el kellene fogadni. Sajnos az esetek többségében ez nem így történik, mert nagyon sok szülőben gyereke felnőtté válásakor kezd derengeni a sejtés, hogy ezután nincs célja az életének. Ez azonban a személyiség éretlenségét jelzi, nem pedig azt, hogy valóban végzetes veszteség érte őket. Az élet ugyanis szerepek sokaságából áll, ezek közül a szülői szerep talán a legfontosabb, de mégis csupán egy, amit újabbaknak kell követni.,.

dr. Pusztai Éva
tanulásmódszertan tréner