XXII. rész. Szerelemről és más függőségekről

Az érett és önzetlen szerelem nem kétségbeesett kötődés gyümölcse, és ha megszakad, véget ér, bánatosak, szomorúak lehetünk, de ez nem érinti a lényünk alapjait. Az érett szerelem valami pluszt hoz az életünkbe, de nem életünk táplálója.

A szülők gyakran azzal érvelnek akár 18 éves gyerekeiknek is, hogy azért kell valamit megtenniük, mert az utasítás a szülőtől származik. A kortárscsoportok is azt díjazzák, ha fenntartás nélkül alávetjük magunkat a közösség akaratának. A tanárok túlnyomó többsége nem nézi jó szemmel azt a gyereket, aki határozottan érvényesíti saját véleményét, érdekeit. A politikai rendszerek a legritkább esetben méltányolják a kritikus szellemű, önérvényesítő embereket, a vallások többsége is a feltétlen hitre épít, és ugyanez a helyzet a hadsereggel, a munkahelyek többségével. Ilyen körülmények között nem csoda, ha a behódolás tipikussá válik.

De ha mindenki így viselkedik, akkor mi ezzel a baj? - kérdezhetnénk. A mérték a lényeg: ha az alkalmazkodás, a konformitás alávetettségbe csap át, akkor nem lesz többé bátorságunk a saját valódi érdekeink kinyilvánítására, képviseletére, megvédésére, sőt egy idő után el fogjuk hinni, hogy ez eleve lehetetlen

Egy híres amerikai pszichológus kezdeményezte, hogy mindenfelé terjesszék a következő szövegű posztert, amellyel ösztönözni lehetne az embereket, szabaduljanak meg a másoktól való függőségüktől. "Én teszem a dolgomat, miként te is teszed a dolgodat. Nem azért vagyok a világon, hogy a te elvárásaid szerint éljek, de te sem ezért vagy itt, hogy az enyémek szerint élj. Te te vagy, én meg én vagyok. Ha eközben sikerül közös pontokat találni, az klassz lesz. De ha nem, azt is tudomásul vesszük."

A függőség sehol sem olyan kényes kérdés, mint az intim kapcsolatokban. Költemények, slágerek, regények ezrei szólnak arról, hogy kétségbeesetten keressük a szerelmet, és görcsösen ragaszkodunk hozzá, ha megszereztük. A szerelemnek ez a romantikus válfaja azonban a gyengeségre, valami homályos hiányérzetre épül. Pontosan kifejezi ezt a helyzetet a slágerfordulat "nélküled elveszett lennék". Valaki másra van szükségünk, aki biztonságot, elismerést nyújt, aki mellett egésznek és megfelelőnek érezzük magunkat.

Az érett, önzetlen szerelemre ezzel szemben az a jellemző, hogy a másik személyt önmagában azért szeretjük, amilyen, és elfogadjuk annak, ami. Az érett szerelem nem kétségbeesett kötődés gyümölcse, és ha megszakad, véget ér, akkor bánatosak, szomorúak lehetünk, de ez nem érinti a lényünk alapjait. Az érett szerelem valami pluszt hoz az életünkbe, de nem életünk táplálója.

Ezek persze egyben a végletek is, szélsőséges megfogalmazásai annak, ahogy a szerelmi kapcsolatainkat átéljük. Nyilván minden kapcsolatban vannak időszakok és helyzetek, amikor inkább a romantikus, máskor pedig inkább az érett vonások a jellemzőek. Általánosságban azonban ki lehet jelenteni, ha a romantikus vonások kerülnek túlsúlyba, akkor a kapcsolat könnyen felbillen, törékennyé válik.

A házasság különösen alkalmas terep függőségek kialakulására. Ennek történelmi okai is vannak és nem választhatók el a nők és a férfiak eltérő családi és társadalmi szerepeitől. A házastársak közötti csetepaték csaknem mindegyike valamilyen módon összefügg az alávetettséggel, a nem egyenrangú viszonnyal.

Napjainkban további konfliktusok forrása, hogy a nők az iskolai végzettségben és egyes országokban a munkahelyi karrierben is utolérték a férfiakat, ami különösen kényessé teszi a házasságon, a családon belüli függőségi viszonyokat.

A nőknek a családról alkotott elképzeléseiben rendkívül mélyen gyökereznek azok a nézetek, hogy miként kell nekik "jónak" lenniük - végeredményben a férfi elvárásainak megfelelni. Ennek fejében természetesen elvárják, hogy alávetettségüket komoly érzelmi támogatással viszonozzák. Ugyanakkor a fiúk nevelése során még ma is elsősorban a rettenthetetlen, minden nehézséget megoldó, az érzelmet elfojtó modell a legelterjedtebb.

Csakhogy a gyorsan változó világban, immár nem szavatolják a hagyományok a követendő magatartást, emiatt az életközösségre lépők az esetek nagy részében egyáltalán nem tudják, hogy mire is számíthatnak a másiktól. Ez önmagában még nem lenne baj, hiszen ha képesek megbeszélni, létrejöhet az ésszerű kompromisszum. De sajnos kevesen tudnak nyíltan beszélni ilyesmiről, és ez sok kapcsolatot időelőtti kiürüléséhez vezet.

A szüleinkhez főződő kapcsolataink erősebbek és gyakran összetettebbek, mint bármi más kötődésünk. Ez a döntően a fajfenntartást szolgáló szoros kötelék természetesen nem tartható fönn túl sokáig, hiszen a gyereknek is hozzá kell látni a saját önálló élete kialakításához. A leválás azonban sokszor nagyon fájdalmasan, későn és nehezen megy, és nem kétséges, hogy ezért a szülők a felelősek.

De miért van az, hogy olyan emberek, akik amúgy mindenre képesek a gyerekükért, egyértelműen ártanak neki, amikor megkezdődik az önállósodás és a leválás folyamata?

A témával foglalkozó szakemberek szerint ilyen konfliktus akkor jön létre, ha a szülő a személyisége mélyén nem képes szembenézni, megbirkózni a gyerek függetlenedésével, "kisbabája" felcseperedésével. Nem tudja ugyanis, hogy milyennek kellene lenni az egyenrangú felnőtt-felnőtt kapcsolatnak, valószínűleg azért, mert nem élt át ilyet a saját szüleivel.

Két hét múlva a szülőktől való függetlenedésről olvashatnak.

dr. Pusztai Éva
tanulásmódszertan tréner