A foglalkoztatás növelése nem lehetséges a közoktatás átfogó megújítása nélkül

Csapó Benő - Fazekas Károly - Kertesi Gábor - Köllő János - Varga Júlia
A foglalkoztatás növelése nem lehetséges a közoktatás átfogó megújítása nélkül

Valószínűleg mindenki egyetért abban, hogy Magyarországon emelni kellene a foglalkoztatás szintjét. Ez olyan célkitűzésnek tűnik, amelynek elérése csak jót hozhat, annak is, aki most munka nélkül van, és annak is, aki a munkanélkülit (korai nyugdíjast, évek óta gyesen lévőt, közmunkást) most "eltartja". Ez azonban, sajnos, nincs így. A magyar foglalkoztatási szint nem növelhető érdemben a képzetlen munkaerő álláshoz jutási esélyeinek radikális javítása, hoszszabb távon pedig a közoktatás rendszerének mélyreható átalakítása nélkül. Egy ezt célzó átfogó program középosztályi érdeket sért - a vállalkozóktól, a képzettebb rétegektől, a jobb iskoláktól csoportosítana át eszközöket az iskolázatlan munkaerő, illetve a nehezen képezhető gyerekek és tanáraik támogatására -, és ezért nem is vihető végbe az ilyen sérelmeken felülemelkedő, a baj súlyosságának felismeréséből megszülető politikai konszenzus nélkül. Keresve sem találni alkalmatlanabb pillanatot a pártok közötti egyetértés sürgetésére a mostaninál, ez azonban nem lehet akadálya annak, hogy - minimális programként - józan párbeszéd bontakozzék ki egy súlyos problémáról a párbeszédre hajlandó felek között.

A probléma lényege az, hogy a magyar foglalkoztatási szint nem "általában" alacsony. A középiskolát és főiskolát-egyetemet végzettek nagyjából a fejlett piacgazdaságokban megfigyelt átlagokkal egyező mértékben találnak munkát. Az OECD-átlaghoz viszonyított közel tíz százalékpontos lemaradásunk zöme abból adódik, hogy a nyolc osztályt vagy azt sem végzettek foglalkoztatása húsz százalékponttal alacsonyabb a hasonló iskolázottságú nyugati társaikhoz képest. Ez olyan mértékű lemaradás, amely az általános iskolát végzettek viszonylag alacsony, harminc százalék körüli aránya ellenére is meghatározó módon befolyásolja az ország egészének munkaerőpiaci teljesítményét.

Nem magyar sajátosságról és nem "roma problémáról" van szó: a képzetlen munkaerő foglalkoztatása az egész közép-kelet-európai régióban hasonlóan alacsony, olyan országokban is, ahol gyakorlatilag nem élnek romák. Magyarországon 570 ezer általános iskolát vagy azt sem végzett, a nyugdíjkorhatárt még el nem ért, nem foglalkoztatott felnőtt él, közöttük a romák aránya nem haladhatja meg a harminc százalékot.

A problémát belátható időn belül nem fogja megoldani a magas szintű középiskolai beiskolázás és az alacsonyan képzettek kiöregedése a munkavállalási korból. A népesség iskolázottsági szerkezete csak lassan, nagy tehetetlenséggel képes módosulni, a középiskolai lemorzsolódás pedig bőségesen gondoskodik a rosszul képzett munkaerő utánpótlásáról. A mai húszévesek mintegy ötöde továbbra is nyolc vagy annál is kevesebb osztály elvégzésével hagyja el az iskolarendszert. Összességében, az előrejelzések szerint 2015-ig a 0-8 osztályt végzett népesség részaránya nem csökken majd huszonöt százalék alá. Ha csak a népesség iskolázottsága változik, az iskolázottság szerinti foglalkoztatási arányok azonban nem módosulnak, a tíz százalék körüli foglalkoztatási lemaradásunkból tíz év alatt legfeljebb másfél százaléknyit hozhatunk be!

Az, hogy egy széles társadalmi réteg példátlan mértékű marginalizálódása nem veszélyezteti az ország nyugalmát, nagyrészt azoknak az intézményeknek köszönhető (és ez magyar sajátosság!), melyek eltüntetik a nyílt munkanélküliséget: a korai nyugdíjnak, a gyesnek, az önkormányzati "jóléti gazdaságoknak" (rendszeres szociális segély és közmunkák) és persze az informális gazdaságnak, ahol a képzetlenek hébe-hóba munkához jutnak. Ez utóbbi jelentőségét azonban nem tanácsos eltúlozni mára a hivatalos, regisztrált munkahely hiánya a szegénység legfontosabb okává vált. Ezen nem változtat az, hogy az érintettek egy része kisebb-nagyobb rendszerességgel alkalmi munkát végez. A tartós inaktivitás - ami nem elszigetelt egyéneket, hanem kisebb-nagyobb közösségeket jellemez - olyan megélhetési stratégiát és azt megerősítő szubkultúrát hoz létre, ami egyenesen vezeti e rétegek gyermekeit a leggyengébb iskolákba, és onnan a munkátlanság világába.

Ennek a rossz körnek a megtörése nélkül az aggregált foglalkoztatás nem tud érdemben növekedni. A problémák okai a rendszerváltás előtti időkre nyúlnak vissza. A szocializmus, az alkalmazott technológiáknak megfelelően egyszerű kétkezi munkára képzett nagy tömegeket, nem csak az általános iskolában, hanem a középfokú oktatás nagyjából felét kitevő szakmunkásképzésben is. Az írás-olvasási ismeretek és erre épülő készségek - kommunikáció, kooperáció, önálló problémaértelmezés - hiánya akkor még nem tűnt fel, de amint a rendszerváltást követően megjelentek a munkaerővel szembeni magasabb elvárások, az alapvető készségek fejletlensége e rétegek foglalkoztatásának súlyos akadályává vált. Az egyre kisebb számban megmaradt kétkezi munkahelyeket az elmúlt 15 évben zömmel szakmunkás képzettségűek foglalták el, a képzetlen munkások bérszintjén. Ennek a kiszorítási folyamatnak a fő oka az, hogy a szakmunkás végzettségű, érettségivel nem rendelkező munkavállalók gyakran maguk sem rendelkeznek a tercier szektorban és a modern gyáriparban jól értékesíthető készségekkel, így az egyszerű foglalkozásokban általuk támasztott verseny az általános iskolát vagy azt sem végzettek példátlan mértékű kiszorulásához vezetett.

A foglalkozások listája nem sokat változott az elmúlt tizenöt évben, a munka tartalma azonban igen. Egy tehergépkocsi-vezető dolga húsz éve nagyjából abban állt, hogy elkormányozza a járművét A-ból B-be. Ma a sofőr számlát kezel, bizonylatokat tölt ki, útvonalat tervez, más társadalmi állású partnerekkel kommunikál, gyakran önállóan gondoskodik a teherautó karbantartásáról, intézi annak hitelügyeit. Foglalkozások sokasága - a fényképezéstől az alkalmazott grafikáig - számítógépes munkahellyé vált, ami már csak az állandóan változó hardver- és szoftverkörnyezet változása miatt is bonyolult adaptációs készségeket igényel. Az az iskolarendszer, amely nem képes az adaptációhoz, a folyamatos megújuláshoz szükséges tudással felruházni a végzettjeit - már az alapszinten is - maga termeli a jövő munkanélkülijeit.

Írásunk azokra az iskolai és iskola előtti reformokra koncentrál, melyek nélkül nehezen képzelhető el a kibontakozás hosszabb távon. Nem beszélünk azokról a tennivalókról, amelyek a rosszul képzett felnőtt népesség foglalkoztatását növelhetnék itt és most. Arról, hogy célszerű lenne következetesen átalakítani a jóléti rendszert, amely ma a piacról való kivonulást ösztönzi, ahelyett, hogy az álláskeresést támogatná a mainál bőkezűbben, a mainál szélesebb körben. Nem beszélünk a felnőttképzés arányainak megváltoztatásáról, annak az állapotnak a felszámolásáról, hogy míg a diplomások az EU-átlag szintjén részesülnek átképzésében, az arány az általános iskolát végzetteknél az EU-átlag negyedét sem éri el. Nem tárgyaljuk, mekkora hibának tartjuk a 2001 óta folytatott minimálbér-politikát, ami sok ezernyi összeszerelő és gépkezelő munkahelyet sodort veszélybe - az egyetlen foglalkozási csoportot, ahol a nyolc osztályt végzettek foglalkoztatása növekedett az elmúlt tíz évben. Nem érintjük a falusi lakosok közlekedési problémájának súlyos megoldatlanságát: hogy mennyire fontos lenne biztosítani, hogy a rosszul képzett falusiak eljuthassanak a városi (ha csak az van: összeszerelői, gépkezelői) munkahelyekre, és hogy a gyermekeiket bölcsődébe, óvodába helyezhessék el. Azért koncentrálunk az oktatás kérdéseire, mert tartós megoldást csak a közoktatás megújításától remélhetünk

A magyar közoktatás megoldatlan problémái

A magyar közoktatás legsúlyosabb problémája, hogy nem tud mit kezdeni a szegény ember gyerekével. A fejlett OECD-országok sorában Magyarország az a hely, ahol a szülők iskolai végzettsége és társadalmi státusa a legnagyobb mértékben meghatározza a gyermekek iskolai teljesítményeit. Alacsony iskolai végzettségű szülők gyermekei tízezer számban nem képesek birtokba venni az írásbeliség alapelemeit, és elsajátítani a későbbi munkaerő-piaci boldogulásuk minimális feltételéül szolgáló alapkészségeket. Ez a súlyos probléma évről évre, minden belépő új évfolyamon legalább húszezer gyereket érint. Az olvasás és a szövegértés - mely minden tudásunk alapja - számukra teljesen ismeretlen és idegen világ.

Mindebben komoly szerepet játszik a rendszerváltás maradandó sokkja. A tartós állástalanságba és szegénységbe süllyedt családok - megfelelő anyagi és humán erőforrások híján - még a korábbinál is kevésbe képesek átadni gyermekeiknek mindazokat a készségeket, amelyek iskoláskorukban a sikeres iskolai pályafutás zálogai lehetnek. A szegény családok gyermekei így már 6-7 éves korukra olyan óriási hátrányokat halmoznak fel, melyeket egy igen korszerű oktatási rendszer tudna csak ellensúlyozni. A szóban forgó feladattal azonban a magyar közoktatásnak nem sikerült megbirkóznia. A hazai pedagógia és tanárképzés, tartalmát és módszereit tekintve, évtizedekkel van elmaradva mindattól, ami a modern oktatástudomány forradalmian új eredményei alapján elvárható volna, és amely felé a világ progresszív oktatási rendszerei (a finn, a svéd, a dél-koreai vagy a japán) már több évtizede tartanak. Tanáraink többsége nincs felkészítve arra, hogyan kell személyre szabott módon oktatni a sokféle különböző családi hátterű, egyedi fejlődési pályát befutó tanulót, különösképpen arra nem, miképp lehet a szükséges minimumra megtanítani az elszegényedett társadalmi rétegek gyakran súlyos tanulási nehézségekkel küszködő gyermekeit.

Magyarországon nem vert gyökeret az a fontos felismerés, hogy az iskolai kudarcok megelőzésének legmegfelelőbb eszköze a lemaradással küszködő gyermekek kora gyermekkori - iskoláskor előtti, vagy az iskola kezdő szakaszára eső - fejlesztése. Alig esik szó azokról - a modern közgazdasági szakirodalomban egyre nagyobb számban fellelhető - számításokról, amelyek egyértelműen bizonyították, hogy a kompetens kora gyermekkori fejlesztés a jelenleg elgondolható leghatékonyabb közösségi beruházás: társadalmi megtérülési rátája messze felülmúlja a több mint egy évtizede a politika fókuszában levő infrastruktúra-fejlesztési programokét (az autópálya-építésekét, a kis- és középvállalatok támogatásáét, a mezőgazdasági programokét és egyebekét). Miközben a fejlett világban nagyjából az utóbbi fél évtizedben kezdték tömegméretekben megszervezni a szegény családok 0-6 éves gyermekeinek nyújtott készségfejlesztő pedagógiai programokat, és ezzel párhuzamosan kiépíteni az ezeknek a programoknak a működtetéséhez elengedhetetlenül szükséges tudásbázist, addig Magyarország még 2006-ban is csak ott tart, hogy néhány terepen, és igen mostoha anyagi körülmények között folytat ilyesfajta kísérleteket. Arról pedig, hogy kora gyermekkori készségfejlesztés komoly szakmai felkészültséget igénylő munka, melynek elsajátítására ma Magyarországon nem áll rendelkezésre megfelelő számú és minőségű képzőhely, szó sem esik. Arról sem beszél senki, hogy ezt talán orvosolni lehetne, ha ebből a célból széles körű és szoros együttműködés épülne ki az ehhez szükséges tudásbázissal rendelkező fejlettebb országokkal.

A szegény ember gyerekének oktatási esélyeit alapjaiban ássa alá a magyar közoktatás szélsőséges szelektivitása. Magyarország egyike a világ azon országainak, ahol iskola- és osztályszinten a leginkább elkülönülnek egymástól a könnyen tanítható, jó képességű, középosztálybeli gyerekek, illetve a tanulási nehézségekkel küszködő, nehezebben tanítható, szegény és iskolázatlan családokból származó gyerekek. Amint azt már több nemzetközi összehasonlító felmérés is megmutatta, ma a magyar a világ egyik legszegregáltabb iskolarendszere. A tanulási problémákkal küszködő gyermekek egy iskolában, illetve egy osztályteremben való összesűrítése több oknál fogva is odavezet, hogy a szegregált módon oktatott gyermekek számára juttatott iskolai szolgáltatások minősége leromlik. Az egyik tényező a kortárs csoport hatása: jelentős mértékben befolyásolják a gyermekek motiváltságát a többiek valós vagy vélt elvárásai. A tartós iskolai frusztrációt csoportélményként megtapasztaló tanulók körében kialakulnak az iskolaellenes, tanulásellenes szubkultúrák. A serdülőkort ilyen közegben megélő fiataloknál olyan személyiségvonások alakulnak ki, amelyeket később már szinte lehetetlen megváltoztatni. A motiválatlan, jövőkép nélküli, küzdésre képtelen tanulók halmozódása egyes iskolákban, bizonyos iskolatípusokban kezelhetetlenné teszi a problémát. További súlyos problémát jelent, hogy a hátrányos helyzetű, nehezen tanítható gyermekek arányának növekedésével elfogynak az iskolákból az eredményesebb pedagógusok, meredeken romlik az oktatás színvonala. Ennek az az oka, hogy a tanulási nehézségekkel küzdő diákokkal nehezebb, költségesebb foglalkozni, és ezeket a többletköltségeket az iskolarendszeren belüli ösztönzők Magyarországon sem térítik meg. A szegregált, "rossz" helyeken így kevésbé éri meg foglalkozni a tanulókkal, az esetleges eredmények ugyanis soha nem látványosak. Ennek következtében az eredményesebb és jobb alkupozíciókkal rendelkező pedagógusok jobb iskolákba, jobb csoportokhoz kerülnek. Mindez súlyos következményekkel jár, hiszen - mint azt a legújabb kutatási eredmények igazolják - a tanár munkájának minősége meghatározó jelentőségű a tanulók, különösen a hátrányos helyzetű tanulók fejlődése szempontjából. A szegregált iskolarendszerben épp azok férnek hozzá a legkevésbé a minőségi pedagógiai szolgáltatásokhoz, akiknek a legnagyobb szükségük lenne erre. A szegregáció felszámolása és a hatékony oktatás biztosítása a szegény családok gyermekei számára az iskolarendszer minden stádiumában kulcsfontosságú, hiszen - mint azt a nemzetközi tapasztalatok világosan mutatják - a kora gyermekkori fejlesztő beavatkozások hatása elenyészik, ha azt nem követi megfelelő minőségű iskolai oktatás.

Írásunk további részében tételesen felsoroljuk azokat a tennivalókat, amelyek egy összehangolt közoktatási intézkedéscsomag lépései lehetnek.

A közoktatási rendszer megújítását szolgáló lépések

1) Korai monitoring és beavatkozási rendszer működtetése a fejlődési zavarokkal küzdő 0-6 éves gyerekek segítésére, annak tudatosításával, hogy az ilyen korban feltárt problémák döntő része a hátrányos társadalmi helyzet következménye, továbbá a korán feltárt fejlődési rendellenességek, lemaradások széles köre személyre szabott terápiával eredményesen kezelhető. Az iskolai sikertelenség megelőzésének leghatékonyabb módja a kora gyermekkori (0-6 éves kori) készségfejlesztés. Ehhez a) országos szűrőrendszer kiépítése szükséges a házi gyermekorvosi és védőnői hálózatra támaszkodva, amely az egyébként már ma is rendelkezésre álló információk felhasználásával jelezné a gyermek várható jövőbeli fejlődési és tanulási problémáit. b) A rászoruló családok gyermekeinek korai fejlesztése nem képzelhető el a rendkívüli mértékben visszaszorult bölcsődei hálózat bővítése nélkül. Az édesanyával való együttlét az első három évben - rendezett családokban - segíti a gyermek fejlődését, ugyanakkor a szegény és/vagy rendezetlen családokban az intézményi ellátás előnyei dominálhatnak: a bölcsőde hozzáférhetősége bizonyítottan megkönnyíti az édesanya munkavállalását, ugyanakkor a kora gyermekkori készségfejlesztés segít a kezdeti hátrányok ledolgozásában is. c) Ehhez társulhatna az óvodába járó gyermekek körében egy szintén teljes körű és kötelező mentális állapotfelmérés (pl. a Szegedi Tudományegyetemen kifejlesztett - és ma is széles körben használt - DIFER-program segítségével), amely megfelelő jelzőrendszert biztosítana, és bizonyos válságtünetek együttes fennállása esetén világosan jelezné a háziorvos, a védőnő, illetve az óvoda számára a korai fejlesztő beavatkozás szükségességét. d) E szakszolgálatok ezt a tényt kötelesek lennének jelezni az érintett szülők számára, akik - beleegyezésük és aktív bevonásuk mellett - jogosulttá válnának arra, hogy gyermeküket a megfelelő gyermekintézmény a gyermek sajátos lemaradásaira koncentráló fejlesztő pedagógiai szolgáltatásokban részesítse. e) Mindehhez elengedhetetlen, hogy a rendszer szereplőiben tudatosodjon, hogy az így feltárt problémák döntő része nem valamiféle fogyatékosság, hanem a hátrányos társadalmi helyzet következménye, vagy célzott beavatkozással eredményesen kezelhető rendellenesség. f) A fejlesztő programok működtetéséhez elengedhetetlen a megfelelő tudásbázis kialakítása: a friss (pl. a kognitív idegtudományi) kutatási eredmények alkalmazása, a nemzetközi tapasztalatok átvétele, a hazai és külföldi egyetemi képzőhelyekkel való együttműködés, a bölcsődei, óvodai gondozók folyamatos magas szintű továbbképzése.

2) A tanító- és tanárképzés színvonalának emelése, a modern pedagógiai ismeretek elterjesztése, ami elképzelhetetlen a képző helyek számának szelektív (szigorúbb minőségi követelmények támasztásával elérhető) csökkentése, valamint a külföldi tapasztalatok átvételének hathatós támogatása nélkül. Az alapvető készségek fejlesztésének időszaka az iskola első néhány éve, ha ez eredménytelen, az később behozhatatlan hátrányokhoz vezet. Ennek az iskolai szakasznak a kutatása, a pedagógiai módszerek fejlesztése, az iskolai gyakorlat kiemelt javítása az oktatás terén sikeres országokban rendkívüli figyelmet kap. Például Finnországban egyetemen képezik a tanítókat, kutatóintézetek sokasága kísérletezi ki a mind hatékonyabb diagnosztikus és fejlesztő eszközöket. Az elmúlt két évtizedben nálunk épp ellentétes folyamatok mentek végbe: a tanítóképzőkben gyakorlatilag megszűnt a tudományos munka, általános műveltségét, szakmai képzettségét tekintve mind felkészületlenebb tanítók kerülnek az iskolákba. A szakfelügyelet megszűnésével gyakorlatilag eltűnt az iskolákból a közvetlen külső értékelés, a mindenféle tudományos alapot nélkülöző, "piaci alapokra helyezett" tankönyvkiadás, az ötletszerűen, kipróbálatlanul elterjesztett olvasástanítási módszerek, a továbbképzés kis magáncégek kezébe kerülése teljesen szétzilálta a hagyományos, tapasztalati alapon még úgy ahogy működő általános iskolai alsó tagozatot. A megoldás a sikeres országok tapasztalatainak átvétele, az oktatás, a tanárképzés és a taneszköz-fejlesztés tudományos alapokra helyezése. Ez csak akkor lehet eredményes, ha a képzőhelyek a jelenleginél lényegesen kevesebb pedagógust képeznének a mainál lényegesen magasabb minőségi színvonalon. A kívánt minőségi ugrás csak úgy érhető el, ha a pedagógusképzés néhány nagy kutató egyetemre koncentrálódik (példa lehet az orvosképzés: négy egyetem kielégíti az országos igényeket). Minden el kell követni - a felsőoktatási törvényben egyébként szereplő - kutató, képző, fejlesztő egyetemi tudásközpontok létrehozása érdekében. A képzés terén a beavatkozási lehetőségeket a pedagógusképző intézményekkel szemben támasztott fokozott minőségi követelmények (akkreditáció: a tudományos és oktatói teljesítmények következetes számonkérése, a nemzetközi tapasztalat megkövetelése) és a differenciált, minőségfüggő finanszírozás jelenthetik.

3) Az általános iskolai tananyag folyamatos felülvizsgálata, figyelembe véve, hogy a mai tananyag nem vértezi fel a diákokat a munkavállaláshoz elengedhetetlen alapvető készségekkel. Az általános iskolával kapcsolatos diskurzust eluralta képességfejlesztés - újabban a kompetencia-központú oktatás - retorikája, azonban ennek ellenére nagyon kevés olyan folyamat indult el, amely a valóban hatékony tananyagok, taneszközök, tanítási módszerek kidolgozására, elterjesztésére irányul. A nemzetközi - és most már bizonyos hazai - szakirodalomra épülő, tudományosan megalapozott készség- és képességfejlesztő programok kidolgozására van szükség. Már kialakultak a tananyag közvetítésének azok a módszerei, amelyek egyben fejlesztik a készségeket, a problémamegoldó gondolkodást, segítik a megértést, a tudás alkalmazását. Ezek széles körű megismertetésére, elterjesztésére egyetemekhez kötődő kutató, fejlesztő, képző központokat, a fejlesztések kipróbálásába szerepet vállaló iskolahálózatokat szükséges létrehozni. A közoktatás megújítása nem lehetséges egy egyszeri aktussal. Azt kell elérni, hogy folyamatosan áramoljanak be az iskolarendszerbe a kutatás-fejlesztés keretében kidolgozott új tananyagok, taneszközök, tanítási módszerek. A iskolát és a tanárt magát a folyamatos fejlesztés aktív szereplőjévé kell tenni. A tananyag megújítása mellett megfontolandó néhány, Nyugat-Európában az oktatás hatékonyságának növelésére alkalmazott iskolaszervezési eljárás meghonosítása (mint az egész napos oktatás kísérleti intézménye Németországban vagy a kötelező iskolai étkezés intézménye Finnországban).

4) A közoktatásban folyó pedagógiai munka és az iskolák értékelése a legfontosabb kompetenciákra kiterjedő rendszeres, teljes körű, egyéni követésen nyugvó tanulói teljesítménymérés alapján. A közoktatásban folyó pedagógiai munka értékelését a legfontosabb kompetenciákra (olvasás-szövegértésre, matematikai-logikai készségekre, természettudományos műveltségre, alapvető szociális készségekre) kiterjedő rendszeres, teljes körű, egyéni követésen alapuló tanulói teljesítménymérésekre kell alapozni. Ennek kereteit a közoktatási törvény legutóbbi módosításai már kijelölik, a törvény kötelezővé teszi a 4., 6., 8. és 10. évfolyamokon a teljes körű felmérést. Csak a megfelelő finanszírozási, tudományos, képzési és infrastrukturális feltételek megteremtésével érhető el, hogy a felvázolt rendszer valóban hatékonyan működjön. A továbblépés a következő irányokban szükséges. a) Meg kell teremteni az 1-3. évfolyamok évenkénti diagnosztikus felmérésrendszerét, amely az alapvető készségeket oly módon vizsgálja, hogy a lemaradások jelzésével egy időben megjelöli a szükséges beavatkozásokat is. b) A tanulói azonosító kódszám alkalmazásával - a személyiségi jogok és az adatvédelmi törvény előírásainak tiszteletben tartásával - meg kell teremteni az évenként egymást követő eredmények személyre szóló összekapcsolásának lehetőségét, a fejlődés egyéni követését. c) Erre az információra támaszkodva a nem megfelelő előrehaladást tanúsító tanulók esetében kötelezettségként elő kell írni a kompetens pedagógiai beavatkozásokat, és biztosítani kell az ehhez szükséges pénzügyi és szakmai feltételeket. d) Ki kell dolgozni a tanulók környezeti és fejlődési adatainak összevetésén alapuló egységes iskolaértékelési rendszert. e) A tanárképzés és továbbképzés révén fel kell készíteni a tanárokat az értékelés szakszerű alkalmazására, az iskolába érkező visszajelzések szakszerű értelmezésére, ki kell képezni a rendszer működtetését végző szakértőket, specialistákat.

5) Küzdelem az iskolai szegregáció ellen a mainál hatásosabb jogi, pedagógiai és gazdasági eszközökkel. A mainál lényegesen hatékonyabb módon fel kell venni a harcot az iskolai szegregációval. a) Javasoljuk egy törvényi anomália kiküszöbölését: az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény módosítását olyan értelemben, hogy hátrányos megkülönböztetést ne csak aktív tevékenységgel, hanem valamilyen jogsértő állapot passzív eltűrésével is elő lehessen idézni azon hatóság részéről, amelynek felelősségi körébe tartozik az egyenlő bánásmód elveinek érvényesítése. E változtatás hiányában az önkormányzatok szankció nélkül tarthatják fenn korábbról örökölt szegregált iskolarendszerüket. b) Javasoljuk a legnehezebben képezhető gyerekek tanárainak a mainál jobb anyagi elismerését: magas ösztönző bérpótlékok alkalmazását, ha magasabb végzettséggel rendelkező vagy speciális képzettséget megszerző tanárok vagy tanítók hátrányos helyzetű diákok iskoláiban, osztályaiban vállalnak állást. c) Javasolunk egy általános iskolai rehabilitációs programot, mely a halmozottan hátrányos helyzetű tanulókat nagy arányban oktató, rossz helyzetben levő általános iskolák feljavítását tűzné ki célul. A program a szóban forgó intézmények átfogó - a tárgyi és személyi feltételekre, az oktatási programokra, a gyermekek szociális támogatására stb. egyaránt kiterjedő - fejlesztését célozná meg. d) Felül kell vizsgálni a szakértői bizottságok gyakorlatát (a sajátos nevelési igényű tanulóvá való átminősítés egész eljárását). Elfogadhatatlan, hogy Magyarországon egy-egy születési évjáratból az EU átlagának kétszerese kerül ebbe a kategóriába. e) Innovatív módszerekkel (pl. tanárok vagy falugondnok által működtetett, nem menetrendszerű iskolabuszjáratok segítségével) kell biztosítani azt, hogy a szabad iskolaválasztás vesztesei - a kistelepülések szegény, iskolázatlan családjainak gyermekei - is eljuthassanak a minőségi választékot biztosító nagyobb települések iskoláiba.

6) A szakképzés rendszerének felülvizsgálata, annak figyelembevételével, hogy a szakiskolai tanulók legnagyobb hátrányai az alapvető készségeik lemaradásából adódnak. A középfokú szakképzés munkaerő-piaci igényeknek való megfeleltetése foglalkoztatásnövelő hatással járhat. A szakképzésnek azonban nem a munkaerőpiac azonnali, rövid távú (és igen bizonytalan) igényeire kell felkészítenie a végzetteket, hanem azt kell biztosítania, hogy a végzettek hosszabb távon is foglalkoztathatóak legyenek, hogy rendelkezzenek azokkal a készségekkel, melyek lehetővé teszik, hogy be tudjanak kapcsolódni később a felnőttképzésbe, munka közbeni képzésbe. Ezekben a kérdésekben a vállalati véleményekre csak mérsékelten hagyatkozhatnak a döntéshozók, hiszen a vállalatok nyilvánvalóan abban érdekeltek, hogy mások - állami intézmények - átvállalják a rövid távú igényeiket kielégítő képzések költségeit. Alapvetően elhibázott az a koncepció, amely figyelmen kívül hagyva, hogy a szakiskolai tanulók legnagyobb hátrányai az alapvető készségeik lemaradásából adódnak, a szakiskolákban előrehozta a 9-10. évfolyamra a szakismereti képzést. Ugyanezen okból volt hibás az az elgondolás is, amely a munkaügy keretei között látja megoldhatónak a szakmunkásképzés helyzetét. Határozott váltás szükséges mindkét tekintetben. Szükséges az is, hogy a legkorszerűbb tudományos eszköztár alkalmazásával programok készüljenek az alapvető készségek fejlesztésére a szakiskolák többnyire súlyos lemaradással rendelkező diákjai számára, a 9-10. évfolyamokra. A hiányzó alapkészségek fejlesztése, a korábbi iskolai évek frusztrációiból származó gátlások mérséklése, a motiváció és az érdeklődés felkeltése nélkül nem lehet eredményes a kívánt szintű szakmai ismeretek közvetítése sem.

7) Az oktatástámogatási rendszer átalakítása. Az önkormányzati törvényt és a pedagógusok közalkalmazotti besorolását (kedvezőtlen) adottságnak tekintve, minimumprogramként, a tanárok foglalkoztatási és bérezési rendszerének átalakítása úgy, hogy a legnehezebben képezhető gyerekeket oktató tanárok nagyobb anyagi elismerésére lehetőség legyen.

A hátrányos helyzetű diákok oktatásának javítása, a tanulói teljesítmények különbségének csökkentése csak többletforrásokkal képzelhető el. Mivel az oktatási ráfordítások aránya nem növelhető, a források átcsoportosítására lenne szükség, vagyis a jelenlegi oktatástámogatási rendszert kellene átalakítani. Csak így lehetne elérni, hogy a legrosszabb helyzetben levő diákokat ne a legkevésbé felkészült tanárok tanítsák. A probléma megoldásához felül kellene vizsgálni a közoktatás fenntartói felelősségi jogköreit és a finanszírozási rendszert. Mivel az önkormányzati törvény teljes átalakítására nem sok esély van, a tanárok foglalkoztatási és bérezési rendszerét kellene átalakítani, hogy a legnehezebben képezhető gyerekeket tanító tanárok nagyobb anyagi elismerésére lehetőség legyen. A jelenlegi rendszerben erre azért nincs lehetőség, mert a pedagógusok közalkalmazotti státusban vannak, bérük csaknem kizárólag a közalkalmazotti bértáblában elfoglalt helyüktől és a helyi önkormányzatok jövedelmétől függ. A közalkalmazotti státus több szempontból is hátráltatja a tanárok minőségi cseréjét, bebetonozza az oktatási rendszerbe a rossz tanárokat, miközben azzal, hogy a tanárok munkáltatója az iskola, nem ad lehetőséget a központi kormányzatnak, hogy a közalkalmazotti státusért cserébe minőségi vagy egyéb követelményeket fogalmazzon meg. Ezért vagy a tanárok munkáltatói jogkörét kellene átalakítani, s a munkáltatói jogokat a központi kormányzathoz rendelni - ami Európában bevett gyakorlat -, vagy a tanárok közalkalmazotti státusát megszüntetni, a teljes bértábla átalakítása mellett.

Tisztában vagyunk vele, hogy az itt javasolt reformok csoportérdekeket és középosztályi szerzett jogokat sértenek, továbbá a hosszabb távon eredményes beavatkozásokat hátráltatják a rövid távú politikai érdekek. Az oktatásban szükséges fordulat - léptékét és horderejét tekintve - a 2001. évi amerikai No Child Left Behind törvényhez lenne hasonlítható, amit több elnöki cikluson átívelő előkészítés után is csak mindkét párt reprezentánsainak és az elnök hangsúlyos személyes kiállásának demonstrálásával vezettek be. Az ezredfordulón egymástól távol eső régiók társadalmainak, a skandináv és a délkelet-ázsiai országoknak a látványos sikerei bizonyították, hogy az oktatás komolyan vétele révén akár egyetlen generáció alatt is a középmezőnyből a nemzetközi élvonalba emelhet egy országot.

(A fenti írás rövidített és átdolgozott változata egy, a szerzők által az Államreform Bizottság felkérésére készített tanulmánynak. Csapó Benő tanszékvezető egyetemi tanár, Szegedi Tudományegyetem Neveléstudományi Tanszék, MTA-SZTE Képességkutató Csoport; Fazekas Károly igazgató, MTA Közgazdaságtudományi Intézet; Kertesi Gábor tudományos főmunkatárs, MTA Közgazdaságtudományi Intézet; Oktatásgazdaságtani Csoport, Köllő János tudományos főmunkatárs, MTA Közgazdaságtudományi Intézet, Munkagazdaságtani Csoport; Varga Júlia docens, Corvinus Tudományegyetem Emberi Erőforrás Tanszék.)

Megjelent az Élet és Irodalomban


dr. Pusztai Éva
tanulásmódszertan tréner