Jobb jegy = jobb élet?!

A most kezdődő tanévben is sokszor hallják majd gyerekeink, hogy azért kell jól teljesíteniük az iskolában, mert ezzel készülnek fel megfelelően az életre. Ártalmatlan tanévkezdő közhelynek tűnik ez az intelem, de ha végiggondoljuk, mi is a tartalma, rájövünk, talán jobb, ha nem mondunk ilyesmit.

Az iskolázás mind több fiatalnak akár 18-20 évig tart - ezalatt mindig csak készülnek az életre? Tényleg majd akkor kezdődik az élet, amikor leérettségiznek, diplomát, szakmát kapnak a kezükbe? És ami addig van, az micsoda, az talán nem az élet?

Ha ezzel az elkoptatott fordulattal csupán azt jelezzük, hogy a tanultság egyre nagyobb mértékben határozza meg az életünk minőségét, akkor valóban ártalmatlan, hát mondogassuk, - bár nincs túl sok ösztönző ereje épp lapos közhely mivolta miatt.

Gyanítom azonban, hogy sokszor azt akarjuk tudatni ezzel az intelemmel, hogy az iskola, a tanulás bizony nem valami vidám dolog, készülj föl a megpróbáltatásokra, törődj bele, hogy száraz és unalmas lesz, és ne is számíts arra, hogy jól fogod érezni magad.

Ezzel az okfejtéssel viszont már baj van, - rossz érzéseket keltünk vele a gyerekben, és még rosszabb, ha ráadásul ez a valóság.

A tanulás valóban nem /csak/ játék, a rendszerezett tudás csak fegyelmezett, kitartó szellemi munka eredménye lehet. De miért kell ehhez száműzni az osztálytermekből az izgalmat, a kísérletezést, az új összefüggések felfedezésének semmihez sem hasonlítható örömét, az akár gyökeresen új megoldásokon való agyalást, a szenvedélyes igazságkeresést, érvelést, vitát? Miért passzírozunk ehelyett egyre kisebb kortól mind több olyan információt a gyerekek agyába - aminek a zömét hetek alatt tökéletesen elfelejtik, és ráadásul nagy részük haszontalan.

Iskoláink többségében baj van azzal is, amit tanítanak, és még nagyobb baj van azzal, ahogy ezt tanítják. A tananyag nem eléggé gyakorlatias, a pedagógiai módszerek nem elég eredményesek, nem tükrözik a világban végbemenő szédítő változásokat. Csekély vigasz, de tény, hogy ez nem magyar specialitás, más országokban is krízisben van a közoktatás.

Mi a célszerű szülői magatartás ebben a helyzetben?

Ne fessük se rózsaszínűre, se feketére az iskolát, a tanulást. Legjobb, ha olyan a viszonyunk a gyerekünkkel, hogy kölcsönösen lehetünk őszinték. A gyereknek sokszor nem csak a matekleckéhez kell a szülői segítség, hanem az iskolában őt ért sérelmekre, kételyeire is nálunk keres vigaszt, a magyarázatot keresi az igazát. Ha az ilyesmit azzal intjük, le, hogy az iskola nem az igazságról és a méltányosságról szól - ami sokszor sajnos igaz, akkor elmulasztunk egy fontos nevelési helyzetet, és magára hagyjuk a kételyeivel.

Mert az iskola nem csak a jegyekről, meg merem kockáztatni elsősorban nem is a jegyekről szól. Az iskola maga az élet - persze már az óvoda is az volt,- ahol bonyolult társas kapcsolatokba kerül a gyerek, naponta el kell fogadtatni magát a társaival, a tanárokkal, miközben a kétféle elvárás sokszor szögesen ellentmond egymásnak. Hol legyek "jó fej": az osztálytársaim között vagy a tanárok előtt? Küzd a saját sikerességéért, teljesíteni akar, de ennek a képességei, a kitartása, az oktatás színvonala, a tananyag érdekessége, vagy unalmassága szab határt.

A jó vagy kevésbé jó jegyek ennek a folytonos küzdelemnek az állásáról tudósítanak, akkor is, ha az ellenőrzője szerint épp a szorzótáblát, vagy a rendhagyó igéket osztályozták.

A jó szülő annyival több, mint egy jó edző, hogy számára mindig az eredmények mögötti személy, a gyermeke hosszú távú testi-lelki jólléte, ami igazán fontos. Örül, ha jók a jegyei, de ennél sokkal nagyobb figyelmet fordít arra, milyen küzdővé válik.

dr. Pusztai Éva
tanulásmódszertan tréner