Ha kinevetik, bántják, kiközösítik...

A szükségesnél sokkal kevesebbet tudunk arról, hogy milyen a gyermekünk helyzete, elfogadottsága az osztályban, vannak-e barátai, vagy éppen ellenkezőleg napról napra cikizik a többiek. Megközelítően sem törődünk ezekkel a dolgokkal annyit, mint a jegyekkel, pedig életre szóló hatása van annak, hogy egy gyerek miként érzi magát a kortársai között.

Ha egy gyereket kinevetnek, kiközösítenek, netán bántalmaznak a társai az iskolában, azt ő minden bizonnyal sokkal nagyobb csapásnak tartja, mint az esetleges rossz tanulmányi eredményét. A szülők azonban sokszor másként gondolkodnak: a gyerek ugyan magányos az iskolában, viszont jól-elfogadhatóan tanul, így aztán szemet hunynak, elsiklanak az előbbi probléma felett. Ha pedig a jegyekkel is baj van, ráadásul társtalan is a gyermekük, hajlamosak arra, hogy az utóbbit az előbbivel magyarázzák.

Nagyon különböző okokból cikiznek valakit a többiek: ha ódivatú az öltözködése, ha túlságosan visszahúzódó, ügyetlen, gyámoltalan a közös csínyek elkövetéséhez, vagy egyszerűen csak azért, mert eláll a füle, túl kicsi, túl nagy, túl sovány vagy éppen duci. Természetesen a gyerek társas kapcsolatai mindig kétoldalúak: általában azt a társukat piszkálják a többiek, akit erre az áldozat szerepre alkalmasnak éreznek. Vagyis egy elálló fülű gyerek is lehet az osztály kedvence, ha a személyisége, fellépése elég erős és határozott, és ügyes énvédő technikákkal hárítja el a gonoszkodó megjegyzéseket. Másodszor már nem fogják szóba hozni a füleit, hiszen kiderült, hogy az illető emiatt nem sebezhető. mit tehet a szülő, aki hallja a gyerekétől, esetleg a pedagógustól is, hogy csemetéjét lelki vagy fizikai támadások is érik. Mi ilyenkor a jó stratégia? Mindenáron megvédeni a gyereket a támadásoktól, elbagatellizálni az ügyet, vagy revansra, visszavágásra biztatni?

Ha igazán figyelünk a gyerekünkre, akkor legalábbis sejtjük, mi lehet áldozat-szerepének a hátterében. Miért engedi védekezés nélkül, hogy mások bántsák, megalázzák. Talán azért, mert annyira sérült az önbizalma, alacsony az önértékelése, hogy öntudatlanul úgy érzi, neki valóban ez a helye az osztályban. Érdemes erről az oldalról is megközelíteni a problémát, Kérjük meg a gyereket, helyezze el magát az osztályközösség képzeletbeli rangsorában. Mennyire tartják "jó fejnek" a többiek? Persze számítsunk arra, hogy ha a gyermek valóban őszinte, előbb-utóbb előkerülhetnek a kényes családi problémák is. Az önértékelés, önbizalom alapjait ugyanis a családi életben kapja meg a gyermek, ahogy a legsúlyosabb sérülések is itt érik őt. Az áldozat néha egyben agresszor is, például ő maga piszkálja fel verekedésre hajlamos osztálytársait, majd amikor jól ellátják a baját, látványos sírásba kezd. Ilyenkor szereplési vágy is hajtja a gyereket - aki más módon, fizikai erejével, ügyességével nem tud a középpontba kerülni.

Az iskolai konfliktusok alapos, tárgyilagos és higgadt elemzése igen sokat segítene pedagógusnak, gyereknek egyaránt, de sajnos az ilyen vizsgálódás ritkább, mint a fehér holló. A szülőknek persze ez nem adhat felmentést az alól, hogy a lehetőség szerint elfogulatlanul és jelentőségének megfelelően foglalkozzanak gyermekeik társas kapcsolataival, különösen a konfliktusokkal. A legfontosabb, hogy hagyjuk a gyereket beszélni az iskolai dolgairól. A legtöbb családban a "mi volt ma az iskolában?" kérdés valójában azt jelenti, hogy hányast kaptál. Mindegy, hogy erre megnyugtató, vagy elkeserítő válasz érkezik, a folytatásban csak ritkán kérdeznek rá a szülők arra, hogy milyen személyes élmények érték a csemetéjüket a nap során. Ha belegondolunk, ez azzal egyenértékű, mintha munkából hazatérve, társunk csak arra lenne kíváncsi, mennyi pénzt kerestünk aznap. Amikor pedig főnökünk kekeckedéséről vagy az ügyfelekkel való konfliktusainkról, esetleg sikertelenségeinkről, rossz érzéseinkről kezdenénk mesélni, szó nélkül ott hagyna bennünket. Ugye, nekünk is nagyon rosszul esne?

dr. Pusztai Éva
tanulásmódszertan tréner